Sándor Károly: húsz forintért fej párbaj

– Ki volt a jobb labdarúgó: Csikar vagy ön?

– Természetesen ő mindig azt mondta, hogy én, de 75-ször szerepelt a válogatottban, így nem is érdemes összehasonlítani kettőnket. Nagyon jó futballista volt, de a testvéri szeretet mást mondatott vele.

– Milyen testvérek voltak?

– Szerettük egymást. Amikor külföldről képeslapot küldött, azt írta: a kis öcsikémnek szeretettel. Tizennégy évesen Budapestre, az MTK-hoz kerültem, és Csikarékkal laktam. Velük éltem, és megismertem mindenkit az akkori sztárok közül. Ám a bátyámmal ritkán találkoztam: a válogatott táborok miatt volt, hogy nyolc napra elment, ha pedig külföldön játszottak, hetekig nem láttam. Aztán 1960-ban visszajöttem Szegedre, és nem sokkal ezután, 17 évesen a Móraváros NB III-as csapatában bemutatkoztam.

– Csak a futballról szólt a gyerekkor?

– Igen. Pénzben, kettő a kettő ellen fejeltünk a Cserepes soron, húsz forintot kereshettünk, az akkor, az ötvenes években nagy pénznek számított. Akkor tanultam meg fejelni, mellette fejlett, erős fizikumú voltam, nem véletlenül tettek be fiatalon a Móraváros felnőttcsapatába. Mondanom sem kell, a meccseket főleg mi nyertük.

– Miért nem lett mégis jobb labdarúgó Sándor Miklósból?

– Lehetett volna... Az SZVSE-vel Siófokon edzőtáboroztunk, és a Várpalotai Bányász NB I/B-s csapata ellen felkészülési mérkőzést játszottunk. A két gólommal 2–0-ra nyertünk, hívtak oda, majd később vissza az MTK-ba is, de a fővárosba már nem akartam visszamenni, mert nem tetszett a nagy nyüzsgés. Ráadásul 25 évesen megnősültem, a Szeged szintén hívott, de az SZVSE révén a MÁV-nál a főnökségen dolgoztam, ehhez letettem a szakvizsgát, így maradtam a vasutasoknál.
 

Legendák a legendás pályán. Sándor Miklós (középen) dr. Tímár Tamás (balról) és Kutasi László társaságában avatta fel a grundot. Fotó: Schmidt Andrea

– Azért a sikerélmények így sem maradtak el.

– Két emlékezetes kupamenetelést produkáltunk az SZVSE-vel: előbb 1968-ban az MNK-ban legyőztük a Kecskeméti Dózsát, a Salgótarjánt, a Mészöly vezette Vasast, majd az elődöntőben az MTK ellen vezettünk, ám Sajtost kiállították, és végül kikaptunk a később a Honvéd ellen a kupát megnyerő MTK-tól. Aztán 1974-ben a négy közé jutásért a Ferencvárost fogadtuk, előtte két NB I-es csapatot is kiejtettünk. Az akkor már Belgiumba készülő Bálint és Kű fogott, de így is sikerült kétszer a kapufát eltalálnom. Géczi nagyon jól védett, és végül Mucha góljával a Fradi nyert 1–0-ra. Emellett a Szegedi Honvédban remek csapatunk volt, a Szegedi Spartacusban egy szezonban 37 gólt szereztem, és remek játékosokkal, így például Szalaival, Vicziánnal, Zádorival, Kocsis Lajossal szerepelhettem egy csapatban.

– Csikar emléke örök, és a nevét most már a korábbi grund is viseli Móravárosban. Mit szólt az ünnepséghez, amelyen a kezdőrúgást is elvégezhette?

– Nagyon örülök, hogy így alakult, nagyszerűen éreztem magam. Még élt a bátyám, amikor szóba került, hogy eljön ő is az avatóra. Ám borzasztó meleg volt, és Csikar a maga módján azt üzente: lemegyünk Szegedre, ha küldtök értünk két koporsót is. Sajnos nem élhette meg, hogy a nevét láthassa az épületen. Nekem tetszik a létesítmény és a pálya is, hiszen emlékszem, annak idején a két szélén volt csak fű, most meg az egész pályát elborítja. És ez volt az első alkalom, hogy a családomnak megmutattam, hol is nőttem fel. A két gyermekem először látta a helyet, ahol éltem. Hát nem úgy nézett ki, ahogy most kinéz...

– Megismerik, tudják, hogy a tavaly szeptemberben elhunyt Sándor Csikar testvére?

– Az idősebbek igen, a fiatalok már nem. Mérkőzésre, sportrendezvényekre sem igazán járok, és még a magyar válogatott meccsei sem érdekelnek. Amit én láttam, átéltem, ahhoz képest ez a mostani szint semmi, tragédia. És nem örülnék, ha a SZEOL-pályán nem lenne futball. Ott élek a közelében, és azt mondom, azon a területen is lehet szép stadiont felépíteni.